Saját bloglista

2017. június 25., vasárnap

Bányai Kornél : Apám és az erdő

 

Bányai Kornél
Apám és az erdő

Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.

Felzeng a vízmosás, fehéren, mint a csont,
ahol régen porladó apámmal jártam.
Háborgó gondjait feledve itt merült
velem a tájba boldogan.

Gyűrt homlokára csönd, szivébe a fás föld
derűje szállott s most is agyamban reszket
arcának fénye, midőn titokban hízó
gombákat lelt a fák között.

Örökre nyugszik ő, elmosta rég a víz!
Maró robotban végre ő maradt alul.
Csodálatos világ! mégis úgy érzem én: 
nem halt meg, itt bolyong velem.

Itt leng tán valahol a növő homályban,
fák mögül vidáman néz öreg fiára: 
mint itatja forrás gyöngyeivel tündér
s legyezi a hűvös páfrány.

S hogyha este gyúl és csillagos a fenyves,
ő ül mellettem mint régen ágyam szélén,
mesékkel altat, lágyan simítja arcom
s vele csobognak álmaim.

Nyugat 1933/10-11. szám



Kosztolányi Dezső
Tanár az én apám

Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
Megjegyzés küldése