Saját bloglista

2017. június 22., csütörtök

Mentovics Éva: Csillagfényes illúzió



Mentovics Éva: Csillagfényes illúzió
   

  Alkonypírral, tücsökdallal
szállt felénk a nyári este.
Csend borult a tó tükrére,
csend az árnyas hársligetre.

Mézillatú éji csendben
ábrándos Hold néz a tóba,
éjpalástján sziporkázik
az ég minden fénylakója.

Mintha álmos felhők rojtján
egy-egy csillag incselegne,
messzi lámpák milliárdja
gyúl felettünk minden este.

Csodát rejt az univerzum,
ám e látvány igen rég volt.
Bolygók fogynak, és születnek,
illúzió minden fénypont.


Mentvics Éva : Óda a hazámhoz 

Szeretnéd, hogy a hazámról daloljak? 
Az édes anyaföldről, mely maholnap 
bölcsőd, majdan koporsód fáját is adja? 
De mondd, az ő régi gyászát ki siratja? 

Termékeny rónái, völgye, gazdag rétje 
mind letűnt századok ősi büszkesége. 
Téged, ha bánat ért, megvigasztalt anyád... 
ki látja, hallja meg az ő bús panaszát? 

Ki vigyázza földjét, hogy ne legyen préda, 
évezredes honunk csorbult maradéka? 
Ki védi meg nyáját, s óvja a vadaktól, 
kinknek mellkasában bűnös szív zakatol? 

A külhoni kalmár mind a markát tarja, 
s gürcölve nyomorog portáján a gazda, 
pedig bölcs tudása nemes, mint az óbor, 
csupán egy a bűne: ő nem barát, sógor. 

Napfényes nektárja aranyat ért nemrég, 
mára már száműzött, mint más honi termék. 
Lankáinak borát, melyről ódák zengtek, 
ókor kóstolja csak ünnepen a nemzet. 

Gyümölcsének húsa hiába ízesebb, 
hiába is érlel szántója kincseket, 
hiába ring dúsan, aranylón a búza, 
hogyha dolgos népét még az ág is húzza. 

Földjein, mit oly sok honfivér áztatott, 
szolgálók vagyunk csak. Ünnepek, gyásznapok 
jelzik majd korunkat, dicstelen létünket. 
Az izzó, tüzes vér rideg sárrá hűlhet? 

Üresen ásít a bársonyszékek sora... 
lelkes, hű atyákból miért vált mostoha? 
M’ért hűlt ki a keblük, m’ért fogant az átok? 
M’ért hamvadt el minden honért hű zsarátnok? 

"Isten, áldd meg a Magyart", áldásodra szorul. 
Ne rogyjon igába, ne tűrjön botorul! 
Hogyha jogarodnak izzik még a fénye, 
irányítsd azt népünk borongós egére!


Mentovics Éva: A nagymama tavasza

 -Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
- Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.

Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;

szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
olyan volt rég nekem is.

Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.

Csodálatos  évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk 
nagyapókád oldalán.

Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.

Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán 
hajamra már dér pereg.

De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át.  


Nincsenek megjegyzések: